A Kalazancius Mozgalom budapesti végzős és friss egyetemista csoportjaiból szerveződött nyolc fős csapat július végén érkezett Spanyolországba. Az El camino zarándokúton 135 km-t tettek meg öt nap alatt, majd részt vettek Santiagoban az egyházmegye által szervezett 15 000 fős többnapos nemzetközi találkozón.

Az egyik résztvevő beszámolójából:

Bár a reggeli fejadagok a továbbiakban sem gyarapodtak, másnap rendíthetetlenül folytattuk utunk. A második nap mindnyájunk számára meghatározó volt. Egyrészt reggel úgy éreztük ébredésnél, hogy menten megfagyunk, másrészt egy hatalmas ködfelhő ülepedett le az erdőre, így mindenki egy órán belül lucskos lett a párától. Ezen felül a nap első szakaszában csendben kellett menetelnünk. Szerintem mindenkinek sokat jelentett és jót tett ez a kis némaság és merengés. Én személy szerint (Soma), ezen a napon éreztem leginkább zarándoknak magam, mert oda tudtam figyelni Istenre, magamra és a könyezetemre.  Az érkezést követően összegyűltünk a már ismerős kiscsoportokba, majd a város lakóival közösen vettünk részt egy misén, ahol spanyol útitársaink zenéltek. Kezdtünk belejönni az ismerkedésbe, például én (Soma) és Jakab egy fekete sráccal társalogtunk franciául, majd megtanítottunk neki pár magyar szót, köztük a mindenki által jól ismert rezsicsökkentés-t.

Zarándoklatunk harmadik napján, egyre közeledve célunkhoz nótázással biztattuk magunkat, megkíséreltük túlénekelni a rendszeresen felcsendülő spanyol dalokat. A magyar delegáció repertoárjában főleg népdalok, cserkész énekek szerepeltek, de nem hiányozhattak a piarista himnuszok sem, illetve néhány karácsonyi dallam. Mikor az énekekből és a szuszból már kifogytunk, de még mindig nem értünk oda, a társaság nagy örömére egy hűs patak partja mellett vitt el az utunk, amiben hirtelen felindulásból gyorsan meg is mártóztunk. A csapatot időközben beérők közül is többen csatlakoztak, így felfrissülve tehettük meg az aznapi utolsó szakaszt. A szállásunk a korábbi napokhoz hasonlóan ismét egy sportcsarnok volt. Ezen az estén néhány tanúságtételt hallgathattunk meg, azután kint, a szabad ég alatt  tartottunk szentmisét a nap zárásaként, aztán megcsodáltuk vacsora közben az este tíz óra táján lemenő nap fényeit.

Következő nap nagy lendülettel vágtunk bele az utolsó szakasz megtételébe. Kivételesen egy órával korábban indultunk, ezért hosszú ideig csak a sötét, ködös erdőt láttuk magunk körül. A kőoszlopokon feltüntetett hátralévő kilóméterek számával párhuzamosan fogyott a lelkesedésünk és nőtt az éhségünk, és kezdtünk komolyan aggódni a tízórai létezéséért. Szerencsére 10 km-re végcélunktól megpihentünk, ettünk, és így fordultunk rá a célegyenesre. A csapatot már kicsit sikerült megtörnie a rengeteg kilométernek, de azért igyekeztünk feldobni magunkat és lelkesen bandukolni. Egyszer például egy kis faluban megálltunk pihenni, és egy kukásautó épp előttünk állt meg. Tüstént kiderült, hogy Roland atya és Dávid ugyanazt a tervet forgatják fejükben, mivel gyorsan egymásra néztek, váltottak pár szót, majd másodpercek alatt felpattantak a kukásautó hátára, és mentek is vele, míg le nem szállították őket a következő kanyarban. Ezután történt, hogy egyszer csak a Dávid valami hasonló költői kérdést tett fel nekünk, hogy “Utaztál már kukásautón Spanyolországban egy pappal?”. Persze jót nevetett mindenki. 

Végül Santiagoba érkezve megkönnyebbülten dobtuk le vállunkról a hátizsákokat és láttunk neki az ebédnek, majd visszatértünk a napokban begyakorolt jó szokásunkhoz, és elterültünk a fűben. Aztán később az egész csapat mindenestül nekivágott a városnak, hogy egyesüljünk a többi zarándokcsoport alkotta sereggel, akik más útvonalakon érkeztek. Vidáman, egy Kalazanci Szent Józsefet ünneplő dalt énekelve vonultunk be a térre, ahol feltárult előttünk a Szent Jakab-katedrális lenyűgöző látványa. Külünböző beszédeket és köszöntőket hallgattunk meg, majd a vacsorát követően megkerestük a szállásunkat.

Mindannyian rengeteg élménnyel gazdagodva térhettünk haza Magyarországra. Gyakran a komfortzónánkon kívül eső helyzetekbe kerültünk, és az intenzív együttélés néha persze konfliktusokkal járt, de közben folyton tanultunk jobban megnyílni és alkalmazkodni egymáshoz. Nem csak a társainkat, de magunkat is jobban megismerhettük, volt lehetőségünk hozzánk hasonló fiatalokkal beszélgetni a hitünkről, hivatásunkról, vagy csak az éppen aktuális zarándok-élményekről. Igazán építő és emlékezetes utat jártunk be.