A koronavírus járvány magyarországi megjelenése fokozatosan megváltoztatta mindannyiunk életét, és egészen konkrét kérdéseket tett fel számunkra azzal kapcsolatban is, hogy mi, piaristák, ebben a helyzetben hogyan tudjuk küldetésünket végezni; avagy mi a dolgunk Sátoraljaújhelyen, miért tudunk, és miért kell felelősséget vállalnunk?
Jelenlétünk a városban sokszínű: templomi közösség, hetvenfős középiskolai kollégium, tanoda, „Közös jövő” nevet viselő önkéntes projekt, „Csillogó szemek” nevű középiskolai lány mentorálás. A járvány és a megelőzésére hozott korlátozó intézkedések küldetésünk minden területét érintik, ám ebben az írásban a tanodával és az önkéntes projekttel foglalkozunk.
A két aktivitás által 22 családdal vagyunk közvetlen kapcsolatban: gyermekeik vagy a tanodánkba járnak, vagy az önkéntes közösség szombati foglalkozásaira. Bővítik kapcsolati körünket, akikkel az előbb nevezett családok által közvetve kerülünk kapcsolatba: gyermeket nevelő szomszédok, gyermekeiket egyedül nevelők…
Nagyságrendileg 60 gyermekről beszélünk tehát, akiknek ismerjük a családját, valamilyen módon kötődnek hozzánk, sorsuk megérint bennünket.
Ha a mentorált lányokat is ide számítjuk, akkor ez a gyerekszám megközelíti a százat, és ha ide számítanánk a kollégistákat is, akkor bőven felülmúlná…
A járványhelyzetben két nehézséggel kell megküzdeniük a családoknak és a gyerekeknek. Az egyik a távoktatás egészen új kihívása, amely hirtelen egy ismeretlen világba röpítette úgy a gyereket, mint a családját – de az iskolát is; a másik pedig a megélhetést jelentő kihívások: sokan elvesztették az amúgy sem túlárazott állásukat, és jövedelem nélkül maradtak.
A digitális iskola úgy köszöntött tanodásainkra március 16-án, hogy szinte eszköztelenül álltak ebben a helyzetben. A legtöbb családnál egy, maximum két mobiltelefon volt, és valamilyen, leginkább feltöltő kártyás internetelérés.
Ezen a vékony éren kezdett el hirtelen áradni feléjük az iskolák által támasztott elvárás. Mi pedig bénának éreztük magunkat, hiszen találkozást nélkülözve nem tudunk segíteni a tanulásban. Meg kellet teremtenünk a rendszeres találkozás lehetőségét – mintegy felépíteni az új tanodát, ami ebben a helyzetben a laptop és az internet. A Tigra Informatika Kft.-nek köszönhetően 12 család számára (ahonnan tanodásaink vannak) tudtunk adni laptopot – és még 3 család számára tanodán kívül; a Piarista Alapítvány segítségével pedig a laptopokhoz előfizetéssel korlátlan internethasználatot biztosítottunk. Így lehetővé vált, hogy a mentorok rendszeresen találkozzanak a gyerekekkel és segítsék őket a tanulásban.
Ezzel egy parányit léptünk az esélyegyenlősség felé – legalábbis a családokban elérhető eszközök terén. Megoldatlan és hatókörünkön kívül eső kérdés az otthoni tanulási körülmények és lehetőségek, illetve az oktatási rendszer által támasztott elvárások – mennyiség, határidő, tananyag, stb. – kérdésköre, amelyekre itt nem tudunk kitérni. Azt azonban el kell mondanunk, hogy amennyiben nem történik meg az iskola és a digitális oktatás szerepének rendszerszintű átgondolása, a jelen helyzet elsőszámú áldozatai és leszakadói az oktatásban (is) a szegények lesznek.
Tudjuk, hogy amíg az oktatási rendszer nem tanulja meg jól használni a digitális távoktatásban rejlő lehetőségeket, hanem azt arra használja, hogy a frontális iskolai munkát a szokott tempóban és mennyiségben importálja az otthonokba, és amíg nem veszi figyelembe a szegénységben élők összetett élethelyzetét és lehetőségeit, addig a tanoda csak tüzet tud oltani a gyerekekkel. Sokszor nehéz elvárások után loholunk kényszeredetten. Így megállapíthatjuk, hogy ebben a helyzetben az eszközök legfontosabb rendeltetése nem is a tanulás – ezt a szót is jó lenne használhatóan definiálni –, hanem a kapcsolattartás.
Hogy legyen egy „hely”, egy fórum, ahol találkozhatunk, beszélgethetünk, ahol hírt adhatunk a világról, és értesülhetünk az ő világukról. Ahol megfogalmazhatnak nehézségeket és kimondhatnak szükségleteket, és ahol biztosan tudják, hogy érző szívű befogadókra találnak. És talán némi segítségre is.
Mert ez a másik nagy kihívás ebben a helyzetben: számtalan család kerül a tönk szélére. Állásokat veszítenek el, vagy ha nem is állásokat, de valamilyen pénzkereseti lehetőséget – lett légyen az akár a szürkegazdaságból való is. Volt olyan család, ahol megköszönték a laptopot és az internetet, majd jelezték, hogy azt nem tudják, hogyan fog ez működni, mert holnaptól nem lesz áramuk… Az ilyen nehézségeket felismerve
kapcsolatokat kezdtünk mozgósítani, támogatókat keresni, hogy biztosítani tudjuk az alapvető higiéniás szereket, vitaminokat, és időnként tartós élelmiszer csomagot tudjunk adni a hozzánk kapcsolódó rászorulóknak.
És nem csak mi keresünk, hanem sok jó ember gondol ránk és szólít meg bennünket segítő szándékával. Köszönetet mondunk a Gladiolus Kft.-nek az értékes higiéniás szállítmányért, a Budapesti Piarista Gimnázium 1997-es évfolyamának az összefogásért, amelyből másfélmillió forintos élelmiszeradomány, vitamin és tisztasági szer érkezik hozzánk, és köszönet mindenkinek, aki kisebb-nagyobb összeggel támogatja segítő törekvésünket.
És nem csak kérünk, adunk is. A sátoraljaújhelyi kórház sürgősségi osztályának ajándékoztuk szárítógépünket – ott most nagyobb szükség van rá, mint nálunk.
A jelenlét azt jelenti, hogy érző módon vagyunk jelen. Merjük érezni a hozzánk kapcsolódók helyzetét, szüntelen keressük a segítés lehetőségét, és vállaljuk annak is a feszültségét, hogy nem tudunk mindent megoldani. Hisszük azonban, hogy az a kicsi, amit tenni tudunk, sokak számára a világot jelenti. Azt üzenjük, hogy aki hozzánk tartozik, ő a mi hozzátartozónk – és így felelősek vagyunk egymásért.
Köszönjük, hogy Önnel együtt jobbá tehetjük a világot!
