Február 23-án, a Piarista Rend magyarországi honosításának ünnepén Kalazanci Szent József emlékérem kitüntetést vehetett át Szkladányi Sándor piarista öregdiák a Vass Péter szociális-ösztöndíj megalapításáért, a rászoruló diákok több évtizedes önzetlen és nagylelkű támogatásáért.
Mikor és hogyan került kapcsolatba a piaristákkal?
Elég rossz gyerek voltam, és édesanyám szeretett volna belőlem embert faragni. Úgy gondolta, hogy erre leginkább a piaristák alkalmasak. A családban a vallásosság nagyon erős volt. Édesanyám minden nap templomba járt, áldozott. Ilyen szellemben nőttem fel. Innentől kezdve adott volt, hogy nekem a piaristákhoz kell menni. Később tudtam meg, hogy édesapám és nagybátyám is járt a piaristákhoz Vácra. Kis érdekesség, hogy engem Budapesten a Mikszáth téren tanított még az a tanár, Pogány tanár úr, aki többek között eltanácsolta édesapámat „gyenge matek tudása miatt” az iskolából.
Milyen élmény volt a piaristákhoz járni? Milyen élményeket kapott?
Őszintén szólva, nagyon nehéz volt nekem odajárni. Elég öntörvényű ember vagyok, így a piaristáknál megszokott fegyelem néha nekem sok volt. Ugyanakkor meg elképesztően sokat tanultam és kaptam az iskolától és az ott tanító szerzetesektől. Életre szóló emlékek, de persze rengeteg kudarc és csalódás is járt ezzel. Összességében pozitív a mérleg, és nagyon örülök, hogy ott érettségizhettem.
A mai napig tartjuk a kapcsolatot az osztályból a barátokkal és négyévente érettségi találkozót szervezünk.
Tud esetleg olyan élményt, hatást mondani, amelyet a piaristáknál kapott és felnőtt életében is meghatározóvá vált?
Ilyen például a precizitás. Minden nap volt matek óránk. Pogány tanár úr minden reggel kiállt a Mikszáth Kálmán tér sarkára és beszedte az összes gyerektől a leckefüzetet, amit még aznap kijavított. Minden nap a diákok fele lefelelt. Úgy feleltetett, hogy felolvasta az ember nevét, elindult a diák a padsorból a táblához, eközben már megkapta a kérdést. Ha nem válaszolt azonnal helyesen, még ki sem ért a padsorból, már egyest kapott. Volt olyan időszak, amikor 30-40 darab egyesem volt, még véletlenül se volt egy kettes vagy hármas közötte. Ennek ellenére általában kettes-hármas matekos voltam, és matekból felvételiztem végül. Elképesztő nyomás alatt voltunk nála. Ez van, akinek bejön, van akinek nem. Én az utóbbihoz tartoztam, mégis nagyon sokat köszönhetek neki.
De számtalan pozitív tanári élményem is van. Jelenits tanár úr irodalomszeretete, a világ- és a magyar irodalomról mutatott képe csodálatos volt. Az ember csak bele tudott szerelmesedni ebbe.
Vagy ott van Makláry tanár úr, aki éneket tanított. Emlékszem, hogy bejött, felrakott egy komolyzenei lemezt és lehajtotta a fejét a padra. Mármint a tanári íróasztalra és úgy hallgatta. Mi pedig rácsodálkoztunk, hogy ez ilyen gyönyörű, hogy egy érett felnőtt embert a komolyzene így el tud varázsolni.
A kirándulások, amikor Jelenits tanár úrral elmentünk biciklizni és bejártuk a Felvidéket. Eljutottunk olyan magyarlakta településekre, ahol előtte még soha nem jártunk, láttunk olyan építészeti csodákat, amiről nem tudtunk. Ezek mind meghatározó élmények. Ugyanígy a nyári vitorlás táborok is nagyon szép emlékek.
Vagy például nagyon izgalmasak voltak Kovács tanár úrral a fizika órák, és még sok pozitív élményem van.
Ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy felmerült önben az ösztöndíj alapításának ötlete? Mi vezérelte?
Az ösztöndíj alapításában az játszott szerepet, hogy nekem nehéz gyerekkorom volt, nagyon nehéz körülmények között éltünk. Négyen voltunk testvérek, szüleink tisztviselők voltak, de különböző okok miatt ők is bizonyos negatív megkülönböztetésben éltek. Édesapám munkástanácstag volt ’56-ban, ezért aztán őt minden módon elnyomták. Nem nagyon volt pénzünk. Ebből én ki akartam törni, ezért aztán mindig dolgoztam. Már 13-14 évesen szenet hordtam, ablakot mostam, és hasonlók. Tudom azt, hogy mit jelent, ha valakinek nehéz a helyzete. Mivel a sors úgy hozta, hogy azt mondhatom, sikeres üzletember vagyok, és akkor miért ne támogassak olyanokat, akiknek viszont szüksége van a segítségre. Ezek az apró segítségek is nagyon sokat jelenthetnek. Egyáltalán az, hogy azok a gyerekek, akik ezt a támogatást kapják, tudják, hogy nincsenek egyedül, vannak akik gondolnak rájuk. Sosem találkoztam még olyan gyerekkel, akit támogattam, de ő tudja, hogy valaki gondol rá, és anyagi segítséget küld neki. Szerintem ez nagyon fontos nekik lelkileg. És én pont ezzel akarok üzenni nekik, hogy ezt a nehéz helyzetet fogják fel lehetőségként. Bármennyire meglepő is ez a gondolat, de a nehézség az lehetőség is. Én úgy gondolom, azért vagyok többek között sikeres, mert mindenért meg kellett küzdenem, semmi nem volt ingyen. Ők is ebben a nehéz helyzetben vannak, valószínűleg mindenért kétszer annyit kell dolgozniuk, mint a szerencsésebb helyzetben levő sorstársaiknak. De ez később kamatostul megtérül majd.
Évről évre nő a támogatást kérő diákok száma, de nő az Önhöz csatlakozó adományozók száma is. Mit üzenne azoknak, akiknek lehetőségük van támogatni a diákokat? Mivel szólíthatnánk meg őket?
Leginkább azzal, hogy ez egy nagyon jó dolog. Adni ezerszer jobb, mint kapni. Nekem sokkal nagyobb örömet okoz az, hogyha valakin tudok segíteni, minthogy bármilyen ajándékot kapok. A másik az, hogy látni kell, ebben a világban a társadalmi és anyagi különbségek nőnek, a világban és a magyar társadalomban egyaránt.
Különösen nehéz a helyzet egy családi tragédia, betegség, elhalálozás esetén. Azok a gyerekek hogyan nőnek föl, ki ad nekik támogatást? A hivatalos állami rendszer nagyon hézagos, vagy nem igazán hatékony. Én mindig azt vallom, hogy a gyereknek a családban a legjobb, és a családon keresztül kell őket támogatni. Számomra fontos, hogy a támogatott gyerekek, vagy a családok érezzék, hogy nincsenek egyedül. Én gyakran gondolok rájuk, így ismeretlenül is.
Ebben az évben a BIOFIL és a Fermentia Kft-k segítségével 5 millió forintot ajánlottam fel az alapítványnak, ami 25 diáknak havi 20 ezer forint támogatást jelent. Korábban 10 ezer forint volt az ösztöndíj havi összege, de az infláció miatt most már emelni kellett ezen.
Mit üzen a támogatott gyerekeknek?
Mindig van az életben, aki tud segíteni, fel kell ismerni ezt a lehetőséget és bátran élni kell vele. Úgyis mondhatnám, ne féljenek segítséget kérni. A másik pedig, hogy legyenek mindig céljaik, álmaik, amit meg akarnak valósítani.
Piarista Rend Magyar Tartománya
Képek: Wágner Csapó József és Csapó Viktória
