Piarista megosztott küldetésem megéléseként lehetőségem nyílt egy gyermekek átmeneti otthonában foglalkozni, tanulni, játszani az ott lakó gyerekekkel. Az egyik kislánnyal szépen alakult a kapcsolatunk, mert bár a vele töltött idő „tanulós része” nem tartozott a kedvencei közé, mégis úgy tapasztaltam, hogy örül, amikor megérkezem.
Viszonylag hirtelen történt minden; az otthon vezetője felhívott, és közölte, hogy a járvány-veszély miatt a gyerekek nem látogathatók. A következő pillanatban pedig már mi magunk sem mentünk sehová, az emberek többsége az otthonában maradt.
Sok minden eszembe jutott az otthon végzett munka és „kényszer” lelassulás során… Vajon ez az árva kislány hogyan éli meg ezt a mindannyiunk számára nehéz és bizonytalan időszakot?
Felhívtam a gyermekotthont, melynek vezetőnője örömmel fogadta érdeklődésemet. Bátorított, hogy keressem meg telefonon magát a gyermeket, bizonyára nagy meglepetésnek éli majd meg a hívásomat.
S valóban így történt. Őszinte meghatottságot érzékeltem a vonal végén, hogy mesélhet nekem a bezárt mindennapjairól, a szigorú kijárási lehetőségeikről, az új és nehéz szabályok betartásáról.
Számomra az volt a legnehezebb, hogy nem igazán tudtam mivel biztatni őt. Olyan jó lett volna azt mondani, hogy „akkor a tavasz végén már újra találkozhatunk, addig kitartás, már nem sok van hátra, lehet számolni a napokat”… Szívszorító volt úgy elköszönni, hogy „persze, reméljük hamar vége lesz ennek, aztán újra mehetek, mehet ő is majd, ahová eddig”, miközben abban a pillanatban teljes volt a „köd” szinte minden szinten a jövőre nézve.
Nemrég újra felhívtam, hogy megtudjam, hogy hogy van azóta, hiszen eltelt közel két hónap. Már könnyedebb volt a hangja; megtudtam, hogy sok jó jegyet szerzett a karantén-távoktatás ideje alatt, és éppen a játszótérre igyekeztek.
„Légy jó!” – köszöntem el, és szépen megkaptam tőle én is az útravalómat: „Maga is!” 
