Már hetek óta nem tartottunk Kalazancius találkozót. Egyrészt folyton volt valami kifogás, hogy ki mikor miért nem ér rá. Másrészt a saját gyengeségem miatt, mivel én is nehezen éltem meg az otthonlétet, begubóztam a saját világomba. Úgy gondoltam, nincs is szükség ezekre a találkozókra. Ekkor kaptam egy videót az egyik csoporttagtól. A közös messenger csoportunkban osztotta meg hajnali 2-kor, mivel az álmatlanság gyötörte.
Meghalt egy családtagja, és nem tudta kezelni a saját érzéseit. Meghalt, de őt a sírás helyett a megkönnyebbülés fogta el, hogy jobb ez így. Lelkiismeretfurdalása volt, hogy miért nem szomorú amiatt, hogy meghalt. Pedig pont hogy nagyon éretten gondolkozott, hisz mi felnőttek is azt kívánjuk az idős, haldokló családtagjainknak, hogy ne kelljen sokáig szenvedniük. Nagyon meghatott, hogy így megosztotta a csoporttal a terhét. Ahogy beszélt, egyre inkább láttam rajta a megkönnyebbülést. Eközben tudtam, most jött el az ideje a találkozónak. Másnap minden kifogás nélkül ott tudott lenni mindenki az online beszélgetésen. Mindenki érezte, hogy mi egy közösség vagyunk, és most valakinek szüksége van erre a közösségre. Együtt megbeszéltük, hogy amit érez, az igenis normális, és nem kell szégyenkeznie. Ahogy beszélgettünk, elmondta, hogy ő már többször imádkozott a Jóistenhez, hogy segítsen ezen a rokonán. Rájött, hogy a halál volt a segítség, mert már nagyon gyötrődött. Elkezdtük megosztani egymással azokat az élethelyzeteinket, amikor tudtuk, hogy meghallgatta az Úr a kéréseinket, még ha nem is mindig úgy, ahogy azt elképzeltük.
Nagyon meghatott ez a helyzet, hisz a halál elfogadása nagyon nehéz mindannyiunk számára. Ez a lány pedig éppen egy olyan helyzetben élte ezt meg, amikor be voltunk zárva, nem tudott sehova elmenni, hogy megnyugtassa a lelkét. Hiányzott neki a mise, hiányzott neki a gyóntatópapja. De mi ott voltunk, és együtt imádkozva segítettük őt át ezen a nehézségen. Akkor jöttem rá, milyen fontos a közösség, milyen fontos az, hogy mindig számíthassunk egymásra. Ez a helyzet kellett nekem ahhoz, hogy kilépjek a gubómból, és jobban észrevegyem a körülöttem lévő embereket, még ha személyesen nem is találkozhatok velük.
