Piarista egyetemisták a Dunaszigeten

Piarista egyetemisták a Dunaszigeten

A tavalyi, Balatonberényben eltöltött három napos nyaralás után még nem sejtettük, hogy az elkövetkező év milyen fordulatokat tartogat az Egyetemista Csoport számára. Szeptemberben új tagokat köszönthettünk, azonban néhány személyes jelenléttel megtartott alkalom után a járvány ismét az online térbe száműzött minket. A Zoom-meetingeken merült fel először a közös nyaralás kérdése és bár a képernyő mögött ülve már a gondolat is merész vállalásnak tűnhetett volna, ez nem riasztott el minket – olyannyira, hogy az előző év nyugodt állótábora helyett a mélyvízbe ugrás mellett döntöttünk. Szó szerint.

Sokáig a biciklizés is erős jelölt volt a kirándulás jellegét tekintve, de végül a gimnáziumi és cserkésztábori vizitúrákon már sok tapasztalatot szerzett csoporttagok győzködésére a kenuzás mellett tettük le a voksunkat. A személyes találkozásra szerencsére nem kellett eddig várni: a májusban egynapos kirándulást szerveztünk a Pilisbe, júniustól pedig már jelenléti alkalmakat is tudtunk szervezni, beleértve az idén is emlékezetesre sikerült záróalkalmat.

Utóbbi után egy hónappal találkozott újra a csapat, a dunaszigeti plébánia kertjében, ahol Lupus atya sok szeretettel látott minket vendégül. A csapatunk különlegessége, hogy a piarista kötődés, mint közös alap ellenére egészen eltérő háttérrel és elvárásokkal érkeztünk a táborba. A nyolc vízitúrát túlélt pesti öregdiákoktól kezdve a cserkésztáborok nomád életmódján edzetteken át egészen élete első kenuzására készülőkig terjedt a csapat összetétele. Ahhoz, hogy az összes elvárás teljesüljön, szükség volt a szervezés során néhány kompromisszumra, amit jól szemléltetett a szállás is. A régi idők emlékét feleleveníteni kívánó tagok, valamint a cserkésztáborból frissen érkezettek a kertben sátrazhattak, tüzet rakhattak, fát vághattak és bográcsban főzhettek, ugyanakkor a komfort is biztosítva volt Lupus atya révén, aki rendelkezésünkre bocsátotta a plébánia konyháját, fürdőit és szobáit. Ennek révén a klasszikus, túlélésre alapozó vízitúra élménye vegyült egy kényelmes vidéki nyaralás hangulatával.

Hasonló kompromisszum tette a napközbeni programot is tökéletessé: a kérdésre, miszerint a fürdőzésen vagy az evezésen legyen nagyobb hangsúly végül az a válasz találtatott, hogy a délelőtt nagyobb részében fel-alá evezve felfedeztük a Szigetköz csodás zugait, majd délután a parton pihentünk és csobbantunk. A holtágak labirintusában könnyen eltévedhettünk volna, ám ebben nagy segítségünkre volt Lupus atya helyi ismerőse, Frici, aki amellett, hogy a csónakokat is biztosította, második nap eljött velünk és megmutatta a főbb útvonalakat. Ezen kirándulás során néztük meg a denkpáli hallépcsőt is. Bár jelen sorok írója a hallépcső ökológiai funkciójáról keveset tud mondani, annál jobban élvezte a fürdést benne. Ez utóbbi a csapat többi tagjáról is elmondható, hiába tűnt ugyanis jéghidegnek a víz, sokan megmártóztak benne, a bátrabbak pedig az erős sodrásnak akadályt képező kövek segítségével létrejött természetes jakuzzi szolgáltatást is igénybe vették. Frici az idegenvezetés mellett azzal is sokat segített, hogy a hét további részére kölcsönadta a térképeit. A cserkész háttérrel rendelkező csoporttagok így változatos útvonalakat találva navigáltak minket a hátralévő napokban zúgókon, szűk bukókon és széles medreken keresztül. A tábor végére már az evezésben kevésbé tapasztalt társaink is egyre jobban belejöttek a kenuzásba, többen már a kormányzással is megismerkedtek, az utolsó délután során pedig egy gigantikus vízi háború keretein belül a bombává minősített mentőmellényekkel próbáltuk elsüllyeszteni egymás hajóit.

A délutáni pihenést sokunknál egy kiadós folyóparti szunyókálás jelentette a fárasztó evezés után, de nem maradhatott ki a majomhintázás sem, ami során több-kevesebb sikerrel mutattuk be, hogyan kell olimpikoni profizmussal kihasználni a fáról lelógó kötélre erősített botot. A szálláshelyre visszatérve a napi ügyeletes séfek nekikezdtek a főzésnek, aminek eredményeképpen olyan éttermi fogásokat ettünk, mint a tojásos-rizses lecsó, padlizsános-paradicsomos tészta vagy éppen a szigorúan nem löncshúsból készült chilisbab. A vacsorából rendre megkínáltuk Lupus atyát is, aki az egész napnyi rendelkezésre állás és magvas gondolatok mellett egy emlékezetes esti imát is tartott.

A táborozás végére sajnos többeknek tovább kellett állnia, ugyanakkor már azt is nagy dolognak tekintettük, hogy a sűrű és egymást metsző nyári programok ellenére össze tudott jönni a csapat. Az utolsó napra végül épp annyival lettünk kevesebben, hogy mindenki befért a kisbuszba, így a hazaút során még utoljára tudtunk egy jót beszélgetni, valamint közösen elénekelni a CD-lejátszó által rejtett fantasztikus dalokat, amelyek az eltelt napok során nagy kedvencekké váltak.

Az utolsó esti tábortűz melletti összegzések alapján is kijelenthető, hogy kivételes élmény volt a csoport lassan kétéves történetében ez a néhány nap. A megszokott esti alkalomhoz képest - legyen azok online vagy személyesen - egy merőben más környezetben telt, ráadásul a kenutúrázás olykor különösen próbára teszi az ember türelmét. Ennek ellenére jól tudtunk csapatként működni, a rugalmas programnak, a remek beszélgetéseknek és mindenki együttműködésének köszönhetően tovább kovácsolódott kis közösségünk.

Köszönjük Lupus atyának a vendéglátást és a sok segítséget, valamint Julcsinak és Daninak a szervezést!

Simó József